Évente több ezer nő válik valamilyen erőszakos megnyilvánulás áldozatává, beszéljünk akár családon belüli erőszakról, akár párkapcsolati erőszakról, akár munkahelyi zaklatásról. A családon belüli erőszakos esetek száma a koronavírus- járvány terjedésével megnövekedett, egyre több nő válik családon belüli erőszak áldozatává, világszerte. November 25. a nők elleni erőszak megfékezésének világnapja, ehhez kapcsolódóan Vitus-Bulbuk Emese pszichológust kérdeztük a témáról.
Ön, mint pszichológus bizonyára sok ilyen esettel találkozik személyesen is. Az Öntől segítséget kérő áldozatok a későbbiekben fordulnak szakemberhez/hatóságokhoz?
Magánpraxisomban eddig olyan személyekkel találkoztam, akik már maguk mögött hagyták a zaklatást, az abuzálást és/vagy kiléptek belőle. Ugyanakkor a még fel nem dolgozott traumák az életciklusváltások krízisei mentén újra meg újra felütik a fejüket, az ezzel járó érzelmek bevonódást hoznak. Az illető nem adekváltan, hanem a jelen életeseményeire sokkal nagyobb intenzitással reagál. Különböző problémákkal fordulnak hozzám és kiderül, hogy ez a trauma áll a háttérben, amit már úgy érzik ezerszer feldolgoztak és mégis visszatér, mert minden életciklus más feladatokat, szerepeket támaszt elénk és ennek mentén újrafogalmazódik a trauma is. Ezeket próbáljuk megérteni, helyre tenni, feldolgozni. Az, hogy az áldozat később kérne segítséget, annak a magyarázata elsősorban a nagyfokú félelem, az érzés, hogy menekülne, minél messzebb testileg és lelkileg is az agresszortól. Le szeretné zárni hamar az életének ezt a szakaszát, elfelejteni, túl lenni rajta. A másik ok, hogy ezekben az esetekben az önbizalom és az énhatékonyság annyira a padlón van, hogy az áldozat nem is hiszi el, hogy neki valaha is sikerülhet bármilyen szinten is kiállni magáért, hisz azt tanulta meg hosszú éveken keresztül akár, hogy ő semmire sem jó, egy selejt, haszontalan, egy szolga, akivel az agresszor bánhat, ahogy akar. Így nincs meg az a lelki ereje, az önmagában való hite és nincsenek erőforrásai sem arra, hogy segítséget kérjen. Sőt ha más ajnálja fel, sokszor, akkor sem mernek lépni. A sok évi abúzus azt eredményezi, hogy az agresszort felnagyítva, hatalmasnak, erősnek és midnenhatónak látják, akivel szemben nem lehet fellépni. Sokszor hallom a mondatokat “úgyis megoldja valahogy, mindenhol vannak ismerősei, nem hinne nekem senki”. Sok idő és energia szükséges ahhoz, hogy a személy újra higgyen magában, elég erős legyen ahhoz, hogy szembenézzen a félelmeivel és lépni tudjon, egyenrangúnak érezze magát a többi emberrel. Általában az agresszor- áldozat dinamikája nem vevődik észre, vagy csak nagyon későre a külvilág által. Kifele a tökéletes, boldog család képét mutatják. Ennek mentén, tudja az agresszor az áldozat önbizalmát folyamatosan lefaragni, mert fokozatosan elidegeníti, elválasztja a szeretteitől, barátoktól, családtagoktól, ezzel egyidőben a függőségét növeli, amíg már az áldozat nem tudja reálisan látni saját magát és a kapcsolatát sem. Így ha jelzi is a külvilág, hogy baj van, sok ezer kifogást hoz, mert a függő viszony fenntartása rendkívűl fontos számára, hisz ez az egy maradt.
Mit gondol, miért bántalmaznak a férfiak? Mi történik egy kapcsolatban, ahol ennyire elfajulnak a dolgok, mi az oka ennek?
Elég nehéz erre így válaszolni. Én úgy tenném fel a kérdést, hogy miért bántalmazunk egyáltalán. Környezeti és személyiségbeli komponense is van egyértelműen. Vannak bizonyos személyiségjegyek, amik megléte nagyobb arányban hozhat elő a személyből bántalmazó felet. Ugyanakkor ehhez kell a környezet is, ami a megfelelő mintát adja és a megfelelő viselkedést erősíti vagy bünteti. Minden bántalmazó személyes története más és más, és ezen van a hangsúly. Olyan traumával vagy súlyos érzelmi sérüléssel lép kapcsolatba, amitől felhatalmazva érzi magát arra,hogy bántson mást. Akkor beszélünk bántalmazásról,ha a két fél között hierarchikus kapcsolat, dominancia van. Hatalmi pozícióban van a bántalmazó és egy alárendeltben a bántalmazott. A szándékosság is fontos eleme, szándékosan bántani valakit, akár verbálisan, lelkileg, szexuálisan, gazdasági kiszolgáltatottságba tenni. A dominanciát használják arra, hogy a döntéseiket érvényesítsék akkor is, ha azzal a másik fél nem ért egyet. Viszont mivel nincs mellérendelt viszony, így a másik szava kevesebbet ér. A célok elérésére az erőszakot használja eszközként. Sokszor generációs átörökítésről van szó, generációs mintaként van jelen az egyén életében és ennek megfelelően alakítja ki a felnőtt párkapcsolatait. Mindkét fél esetében beszélhetünk ilyenről. Ezek komplementer szerepek, egymás kiegészítői.
Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy attól, hogy megpróbáljuk az okokat megérteni és felsorolni, attól még az agresszió, mind cselekedet nem magyarázható meg. Mindenki életében vannak traumák, feszültségek, negatív tapasztalatok, szülők, akik nem azt adták amire vágytunk, viszont nem mindenkiből válik agresszor. Lehet hibáztatni a világot, a múltat, a szülőket, attól, hogy felnőttként mit teszek, az az én felelősségem, senki másé. Attól, hogy az erőszak ténye mögé teszünk egy vagy több pszichológiai magyarázatot még nem teszi indokolttá a cselekvést.
A bántalmazás folyamata egy ciklikusságot mutat, fokozatosságot. Nagy általánosságban enyhébben kezdődik és idővel dúrvul el. Az elején minden szép, minden jó, aztán ahogy telik az idő, egyre több lesz a konfliktus, a verbális erőszak, a megbántás, lealacsonyítás, lekezelés-főleg mások előtt-ami az elidegenítést is előidezi, aztán egyszer csak kirobban, agresszivvá válik, ordít, kiabál és odacsap. Ahogy kiadta magából az agresszor meg is nyugszik, és rájön, hogy túl messzire ment, ilyenkor próbál bocsánatot kérni, kiengesztelni, ezt nevezzük “mézeshetek” időszaknak. Megint mintha a régi lenne minden. Fontos felismerni, hogy ez nem a “jó kapcsolat”, hanem az erőszak folyamatának része. Ez viszont nagyon nehéz, érzelmileg megterhelő, hinni szeretnének a másiknak, magunk mögött tudni a rossz részt. Hátha minden megint a régi lesz. A ciklikusság abban nyilvánul meg, hogy kevesebb több idő elteltével ugyanaz a minta ismétlődik meg. Egyre gyorsabban jutunk el az erőszakig és egyre rosszabb, súlyosabb a bántalmazás. Sokszor az áldozat-ha elég rég van egy ilyen kapcsolatban-már felismeri a jeleket és megpróbál mindent megtenni annak érdekében, hogy ne legyen gond. Ez viszont elkerülhetetlen.
Miért maradnak a nők ebben a kapcsolatban a bántalmazás ellenére?
A nő, mint minden áldozat, ugyancsak egy többfaktoros képet mutat, neki is megvannak az otthonról hozott mintái, generációkon átívelő narratívák, tapasztalatok, hiedelmek és ott van a személyisége.
Sokáig abban hitegetik magukat az áldozatok, hogy mindez megváltozhat, szerelmesek, felnéznek a párjukra, az elején akár biztonságban is érezhetik magukat egy ilyen “erős fél” mellett. Ugyankkor sokszor tapasztaljuk, hogy az agresszorok eleve olyan párt keresnek maguknak, akinek problémái vannak az önértékelésével, instabilabb az önbizalma, hamar ki lehet mozdítani a stabil meggyőződéseiből. Így, amikor a bántalmazás ciklusa elkezdődik, a másik fél hibázatása az első. Ezzel csökken az önbizalom, az áldozat sokáig elhiszi, hogy ő és csak ő a hibás. Ezért megbocsájt és kezdődik minden elölről.
Ugyanakkor ha gyermek van, az megint változtat a helyzeten, sokszor az agresszor azzal fenyegeti az áldozatot, hogy elveszi a gyermekeit. Mivel alá-fölé rendeltésg van a kapcsolatban, a hatalmi pozícióban levő fél elég erősnek és kompetensnek tűnik ahhoz, hogy ezt meg is tegye.
Ezekben az esetekben az áldozat el van már szigetelve a környezetétől. Függ az agreszortól, érzelmileg és pénzügyileg is. Ha ezen szeretne váloztatni az hatalmas veszekedéssel jár. Nem ritka az érzelmi zsarolás sem, aminek engednek, mivel fenyegetve érzik magukat. Meg vannak félemlítve, szégyenítve, nem éreznek magukban elég erőt a szabaduláshoz. Elvesztődik a határozottságuk, semmilyen szerepükben nem látják magukat kompetensnek és elhiszik, hogy a másik fél nélkül nem is léteznének. Ez olyan személyiség degradációhoz vezet, ami meglehetetleníti a cselekvést.
Inkább melyik generációra jellemző az aggresszív viselkedés? Mi válthatja ki ezt a viselkedési formát?
Különbséget tennék az agresszió és a bántalmazás között. Az agresszió egy ösztönünk, ami a létfenntartás és a cselekvés mozgatórugója. Agresszív vagyok ha bántanak, ha a gyermekem élete a tét, ha az életemre törnek, viszont ez nem bántalmazás, az agresszióban benne van a kétirányúság, én is őt-ő is engem. Az más kérdés, hogy ez helyes vagy nem, hogy állunk ezzel etikailag vagy morálisan. A bántalmazás egy tudatos, szándékos másoknak ártani akaró cselekvés. Lehet, hogy nem jó kontextus mentén beszélünk így erről, viszont, akkor az agressziót én mellőzném és maradjon csak a bántalamzás fogalma.
Úgy gondolom, hogy minden genercáiónak megvan a hozáállása a bántalmazáshoz, nem gondolom, hogy egyik jobban mind a másik, azt veszem észre, hogy a viselkedés növekvő tendenciát mutat és egyre bővűl a repertoár, amivel bántalmazhatunk. Manapság az online térben igazából bárkit bántalmazhatunk bárhol a világon. Ijesztő, hogy mennyire határtalanná vált. Azt gondolom, hogy az előző nemzedékek felelőssége ott van, hogy nem tanították meg az utánuk jövőknek, hogy milyen más utak lehetnek, vannak. A mostani generáció pedig az arctalanság és anonimitást felhasználva éli ki mindennemű frusztrációját gyakorlatilag bárkin, határok nélkül. Vagyis az ő felelőssége ott van, hogy nem vet ennek véget, hanem cifrázza, mélyíti, erősíti.
Mennyire befolyásolja a lányokat a jövőjüket illetően, ha az iskolában valamilyen erőszakos viselkedés áldozatai voltak?
Meghatározó lehet, ha egy lányt az iskolában bántalmazás ér, legyen az verbális, lelki, sőt ma már az online bántalmazás is nagyon elterjedt. Mivel ezekben az években folyamatosan változik a személyiség, az iskola egyik fő terepe a mások megsimerésének és ezen keresztül a saját magam megismerésének, így minden egyes cselekedetnek, tapasztalatnak mély lenyomatai maradnak. Persze, hogy ezt hogyan reagálja le, kap vagy sem támogatást, segítséget a feldolgozásban ez meghatározó arra nézve, hogy a későbbiekben a hasonló helyzetekben ki tud-e állni majd magáért, vagy éppenséggel áldozat lesz egy kapcsolatban, mert azt tanulta meg, hogy vele lehet, neki az a dolga, hogy ezt elviselje. Vagyis ezek a tapasztalások és az azokra adott válaszok, kognitív és érzelmi szinten egyaránt, beépülnek a személyiségbe, formálva azt. Így alakulhat olyan valakivé, aki maga is bántalmaz, vagy aki szorong, önbizalmhiányos, fél kapcsolatot létesíteni, kerüli a kockázatot, függő, bizonytalan, kevés énvédő és megküzdési mechanizmussal.
A nők többsége fél beismerni, inkább titokban tartja és szenved. Mit gondol, miért van ez, és hogyan lehetne ezen változtatni? Mivel lehetne bátorítani az áldozatokat, hogy segítséget kérjenek?
Igazából benne van a válasz, azért nem mernek lépni, met félnek, rettegnek. Nem hiszik el, hogy képesek lennének, félnek, hogy a bántalmazó rájön és akkor még durvább lesz, elveszi a gyermekeket, bántalmazza őket is. Ha már ebben a fázisban vannak, akkor nagyon nehéz lépniük.
Ezek mellett ott van, hogy szeretik a férjüket, nem tudják magukat nélküle meghatározni, ez a függő viszony velejárója, a sajnálat. Ott van még a tagadás, “nem is annyira rossz”, a kötelességtudat, a nagyfokú szégyen, hogy ez épp vele történt meg, mit fognak mások mondani, tehetetlenségérzés. Visszaolvasva látható, hogy mennyire többrétű ez, és mennyi minden rejtőzik a családon belül és a két ember kapcsolati dinamikájában.
Ha segíteni szeretnének az áldozatoknak, akkor előszőr is tájékozódjunk megbízható forrásokból, hogy ezt hogyan lehet jól csinálni, szakember, szórólapok, internetes oldalak pl. nane.hu. Többek között kapcsolatot kell velük létesíteni, mivel sokszor el vannak szigetelődve a bármilyen szociális kapcsolatoktól eseményektől. A kitartás, a türelem, a nyílt, őszinte megnyilvánulások segíthetnek. Az, hogy folyamatosan érdeklődünk, ott vagyunk nekik, hívjuk és tartjuk velük a kapcsolatot, akkor is ha ők nem kezdeményeznek, nem jelentkeznek, sőt megpróbálnak lerázni. Fontos a biztonságérzet, hogy az áldozat azt érezze, hogy biztosnágban van, beszélhet, vagy csak ellehet a társaságunkban és nem ítéljük el, nem osztjuk meg senkivel a titkait. A biztonság legyen valós és tartós. A folyamatos tudatosítása annak, hogy kérhet segítséget egy másik lehetőség a segítésre. Segélyvonal, anyaotthon, védett otthon, szakemberek ebben a témában. Bíztassuk, hogy a barátai, rokonai biztos örömmel vennék ha segíthetnének. Jelezzük, hogy mennyire elítéljük a bántalamzás minden formáját. Vizsgáljuk meg mik a konkrét lehetőségei. Segítsünk neki a realitás meglátásában. Hagyjuk, hogy beszélje ki magát, kifejezhetjük aggodalmunkat a gyermekek iránt, erősítsük meg abban, hogy képes tenni valamit és tartsuk tiszteletbe a döntését.