Horváth Anna a kedvenc kolozsvári helyeiről és a „göröngyös” jelenről

2015-06-25


Ha egy helyszínt kellene választani az interjúnak, mi lenne az? Melyik a kedvenc kolozsvári helye? 

- Hát a sétatéri tó és környéke, de oda most ne menjünk. A Bulgakov, ugye, nem lehet... 

Dehogynem lehet! 

- De ha beülünk a Bulgakovba, akkor - ma még nem ebédeltem -, legalább egy levest meg kell ennem, vagy – amire már lehet maguktól is rákérdeznek – a szokásos spenótot.

Miért ezeket választotta? 

- A Sétateret azért, mert olyan helyszín, ahol a munkahelyi kötelességet összeegyeztethetem a családdal, a hasznosat a kellemessel párosíthatom. Nem rabolja el teljesen a munka a hétvégét, hanem egy kicsit együtt lehet a család. Májustól októberig a Sétatéren folynak a magyar – és úgy egyáltalán – házasságkötések, ami azt jelenti, hogy hétvégenként akár négy-öt órát is ott kell töltenem. Én csak magyarul esketek, de azok nem egymás után következnek, nem lehet egy óra alatt hatot esketni, majd hazamenni. És hétvégén arra törekszem, hogy minél több időt töltsek a gyerekeimmel. Így sokszor megyünk együtt a Sétatérre, én a házasságkötéskor használt kosztümben, a gyerekek sportos ruhában. Ott kosaraznak, a népszerű erőgépeken egy kicsit mozognak, vagy csak sétálunk és beszélgetünk. Néha csónakázásra is próbálnak rávenni, de az nehezen elképzelhető hosszú szoknyában. 

A Bulgakov meg egyszerűen útba esik hazafelé, és néha nagy segítség, hogy be lehet térni, és be lehet kanalazni az aznap elmulasztott késő délutáni levest úgy, hogy közben az utolsó, halasztást nem tűrő beszélgetést is lefolytathatom. Nem kell kitérni a hazavezető útból, félig már otthon is vagyok, de ki lehet még pipálni egy-két dolgot, ami nyomasztana különben.

A csíkszeredai zenelíceumban tanult, milyen hangszeren játszott? 

- Nyolc évig zongoráztam. Azt gondolom, hogy bár nem voltam egy zongoraművész alkat, nem volt kivételes tehetségem, de a zongorázás hozzájárult a kreativitásom és az összpontosítási képességem fejlesztéséhez. Megtanított több dologra is figyelni egyszerre és jól beosztani az időmet. Egy zeneiskolás gyereknek nem „csak” a tanulásnak kell beleférnie a napi rutinba, hanem a gyakorlásnak is. Valószínűleg ezért van a kislányom is zeneiskolában, és ő is zongorázik. Szülőként azt gondolom, hogy ugyan elvesz a gyerek idejéből a zeneoktatás, de a felsorolt dolgok által meghozza azt a pluszt az életében, a személyiségi fejlődésében, amiért megéri. 

Szokott még zongorázni? 

- Sajnos nem, már elfelejtettem. Amikor négy évvel ezelőtt a kislányom elkezdte az első zeneiskolai évét, nagyon erősen megfogadtam, hogy újra megtanulom vele együtt, vagy felelevenítem a passzív zongoratudást, de idő hiányában eddig nem került sor rá. A következő időszak hátha meghozza ezt az ajándékot, lehetőséget nekem. 

Úgy néz ki, hogy a középiskola után nagyon tudatosan kezdte építeni a közszereplői karrierjét. Ez valóban így van? 

- Egyáltalán nem voltam tudatos. Ebben az időszakban egyetlen dologban voltam tudatos, a bukaresti egyetem kiválasztásában. Azért döntöttem így, mert nagyon hiányosnak éreztem a román tudásomat, és attól féltem, hogy ha Kolozsvárra jövök, mint az osztálytársaim nagy többsége, akkor megtalálom annak a módját, hogy ne kelljen sokat használjam a román nyelvet, mert az úgy kényelmesebb. Tartottam attól, hogy nem tudom majd úgy használni a román nyelvet, hogy a vitában, érvelésben, szakmában versenyképes legyen. De a tudatos építkezés ezzel véget is ért. 

A bukaresti évek pedig abszolút pozitív tapasztalatot jelentettek, mert amíg Kolozsváron a funari évekről beszélünk, az itt tanuló barátaim a folyamatosan erősödő magyarellenes hangulatról számoltak be, addig én Bukarestben azt éreztem, hogy egyáltalán nem tényező, nem téma, hogy az utcán magyarul beszélek, hogy magyar vagyok. Mi több, a vâlceai szobatársaim azt kérdezték, mindenféle negatív felhang nélkül: tényleg meg is értjük egymást a barátnőmmel ezen a nyelven, vagy csak azért használjuk, hogy ők ne értsék meg? Két kedves és szimpatikus lányról volt szó, akik életükben nem jártak a Kárpátoknak ezen az oldalán, Erdélyben. Olyanok voltak, akik életükben először láttak magyar embert, és ha hallottak is arról, hogy vannak Romániában magyarok, nekik ez nóvum volt, hogy jé, ezek hús-vér emberek. 

Ugyanakkor a bukaresti tanulás mellett szólt az is, hogy édesapám 1990-től kezdődően parlamenti képviselő volt. Ez azért előrevetítette, hogy én is beletanulok, már a családban megfertőződtem azzal, amit a közképviseleti munka jelent, annak minden negatív és pozitív hozadékával. Egy nagyon szép korszak volt - az RMDSZ, és egyáltalán az erdélyi magyarság közképviseletének az elmúlt 25 éves időszaka. Sokkal kisebb volt a megosztottság, egymás jó szándékában senki nem kételkedett, még azok sem, akik különbözőképpen gondolkodtak a járható útról. 

Nemrég volt egy olyan próbálkozásunk, amiben erdélyi magyar értelmiségiket kérdeztünk meg, hogy szerintük milyen a nagy/jó politikus. Többek között megkérdeztem Horváth Istvánt is, aki azért nem vállalta az interjút, mert szerinte az a politikus nagyon hasonlít a feleségéhez. 

(nevet) - Ezt nem tudtam, azért még vannak kommunikációs rövidzárlataink családon belül. 

Mennyire gondolja magát nagy/jó politikusnak? 

- Igazából nem is tudom, milyen a jó politikus. Ha nagyon muszáj lenne meghatároznom, s azt hiszem most nagyon muszáj, akkor a jó politikus az, akit jónak tartanak azok, akiket ő képviselni hivatott. A politikus nem önmagáért, hanem egy ügyért, egy közösségért létezik. Ennek az ügynek a sikerre vitele, vagy a képviselt embereknek a véleménye az egyetlen mutató, ami jelzi, hogy jó vagy nem jó az a mód, ahogyan végzi a munkáját. Azt gondolom, hogy a jó politikus folyamatosan figyel kifelé, de ez nem azt jelenti, hogy mindig azt mondja, amit az emberek hallani akarnak, és azt csinálja, amit a rá nehezedő közvetlen nyomás diktál. De figyel, képes mérlegelni, képes újratervezni, újragondolni a saját elképzeléseit, és felülbírálni azokat, ha szükséges. 

Nem véletlenül vagyok nőszervezeti alelnök, mert tényleg hiszek a nők egy fokkal nagyobb empátiakészségében. Azt gondolom, hogy valóban érzékelhető minőségi váltást és változást fog jelenteni az, amikor a nők – és engem elsősorban az RMDSZ színeiben szereplő nők érdekelnek – sokkal nagyobb számban lesznek jelen a helyi közigazgatásban, a parlamentben és a szervezeti döntéshozatalában. 

Van politikai példaképe, akit követendő példának tart? 

- Akár Angela Merkel is lehet egy bizonyos fokig, nemcsak azért, mert egy napon születtünk, hanem azért, mert ő eléggé sikeresen és jól tudta képviselni a közösségét. Mindig azt mondom, hogy azok a nők, akik helyzetbe kerülnek, vagy egy bizonyos tisztséget betöltve végzik a munkájukat, kettős felelősséggel tartoznak. Egyrészt azzal, amit az a bizonyos munkavégzés rájuk ró, másrészt mindazoknak a nőknek a sikerének vagy a kudarcának a felelőssége is a vállukon van, akik utánuk következnek, akik hasonló pályát járnak be a közösségben. Úgy gondolom, hogy ezt szem előtt tartva kell a munkámat végeznem. 

Persze, nem érdemes folyamatos egyezést keresnünk a példaképek és önmagunk között: például a német kancellár esetében elmondható, hogy nincs gyereke, nincs az a családi felelőssége, amit nemcsak nekem, hanem a nők többségének is a vállán kell vinnie, amikor erre a pályára lép. 

Milyen gyakran szokták megkérdezni, hogy miként tudja összeegyeztetni a munkát és a családi életet? Nem tartja bosszantónak, hogy a férfiaktól ezt nem kérdik meg? 

- Kíváncsi is lennék, hogy miként reagálna egy férfi politikus, amikor ezt megkérdezik. Talán Kelemen Hunortól az elnökválasztási kampányban egy nagyon kedves interjúsorozatban megkérdezték, de mindenképpen sokkal ritkábban kérdezik meg a férfiakat, mint amilyen gyakran a nőket. 

Viszont naponta százszor vagy ezerszer is össze kell egyeztetni a hivatást a családi élettel. Ma is meg kellett szakítani kétszer az interjút, hogy az iskolából hazatartó kislányomnak elmondjam, hogyan tovább, mivel jöjjön, hol találkozunk. 

A kérdésfelvetés gyakorisága is azt mutatja, hogy a gyereknevelés a legnagyobb kihívás egy nőnek, aki emberpróbáló munkát végez, az élet bármelyik területén. Ezt a legnehezebb megoldani, mert kivételes esetekben nem, de általánosan a nőkre hárul a családon belül az idősek, a rászorulók gondozása is, illetve rájuk hárul a gyerekekkel kapcsolatos tennivalók jó része is. Ezekben a dolgokban nagyon alacsony a társadalom tolerancia küszöbe. A világ legtermészetesebb dolga, hogy ezeket nem hanyagolja egy nő. Ugyanakkor egy másik cipőbe átlépve, igencsak felvonják a szemöldöküket a munkáltatók és a kollégák, ha többször is egymás után azt mondod, hogy beteg a gyereked, és haza kell menned. 

Egy apának nem lenne ugyan ez a kötelessége? Nem lehet, hogy a kislány az édesapját hívja fel, vagy ő vegyen ki szabadnapot, mert beteg a gyerek? 

- A gyereknek, akárcsak a társadalomnak, anélkül, hogy bárhová is le lenne ez írva, ez rögződött. 

Ez nem neveltetés kérdése? Nem arról van szó, hogy a gyerek megszokta, hogy az anyukát hívja? 

- Generációkra visszanyúló neveltetés kérdése, hiszen valószínűleg az apát és az anyát is úgy nevelték, hogy bizonyos feladatokat a családban és a társadalomban modellek szerint végzünk, bizonyos dolgokat a nő, másokat a férfi végez el. 

Az már egy másik történet, hogy nálunk elég sok mindenben fordítva működik. Talán ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy én ezt a munkát végezhetem. Míg én finoman fogalmazva is nagyon tehetségtelen vagyok a főzés terén, a férjem nagyon jól, gyorsan és finoman főz. És szereti is főzni. Ami azt jelenti, hogy más feladatok is helyet cserélnek, én átvállalok olyan feladatokat, ami a klasszikus családmodell szerint esetleg a férfira hárul, de vannak dolgok, amik pontosan úgy működnek, mint egy klasszikus családban. A gyerek ösztönösen először engem hív fel, még akkor is, ha abban a pillanatban az édesapja könnyebben elérhető lenne. 

Nagyon nehéz családi modelleket a körülötted lévő társadalmi modell ellenében érvényesíteni. És nem is gondolom, hogy ez jó. Úgy van rendjén, ha a folyamatos egyensúlykeresésben ezek a dolgok hosszú távon kiegyenlítődnek, és nem nagyon merev feladatleosztásokban működik ez a dolog. 

Ön hogyan képzeli el az élhető, ideális Kolozsvárt? És nem általánosságok, hanem konkrétumok érdekelnek. 

- Számomra az az ideális Kolozsvár az, ahol babakocsit toló anyaként is jól érzem magam, mert nincsenek felparkolva a járdára az autók. De biciklizőként a férjem is jól érzi magát, ha azzal megy a munkahelyére, és nem írja vissza, hogy ma elvesztettél egy szavazatot. A gyerekem pedig nyugodtan haza tud jönni az iskolából, mert pontosan tudjuk, hogyan járnak az autóbuszok, és teljesen biztonságosak. 

Az ideális Kolozsvár az, ahol nem kell messzire elmenni ahhoz, hogy sportolj: kocogjál vagy éppen tollasozzál. Én például egészen pontosan itt szoktam, mert ez van a legközelebb az otthonunkhoz és nincs fa, ahol fennakadhatna a labda. Egy csendes vasárnap délután akár egy órát is lehet itt tollaslabdázni. Tehát szeretném, ha olyan sokfunkciós terek lennének a közvetlen közelünkben, amit minél több ember használhat. 

És nem utolsó sorban: az az ideális Kolozsvár, ahol minél nagyobb biztonsággal érezhetem, hogy a gyerekeim is itt fognak maradni - nem mindig számszerűsíthető vagy megfogalmazható okokból, de nagyon és mélyen szeretik, ragaszkodnak hozzá – ahol szülőként tudhatom, hogy jó eséllyel az unokáim is itt fognak felnőni, és nem 2000 kilométerrel arrébb, mert érzem, hogy a gyerekeim szeretik ezt a várost. 

A jelenlegi Kolozsvárt mennyire tartja ehhez az elképzeléshez közelítőnek? 

- Azt gondolom, hogy egy nagyon göröngyös úton, de jó irányba halad Kolozsvár. A göröngyös utat nem a székely himnuszra utalva mondtam, hanem konkrétan a mostani állapotra. Ha most jön valaki Kolozsvárra látogatóba, akkor egy építőtelepet talál, viszont enélkül az időszak nélkül nagyon nehéz a célt elérni. Egyszer minden városnak át kell esnie ezen az időszakon, kevésbé vagy jobban sűrítve. Én hiszek abban, hogy nagyon gyorsan elfelejtik, elfelejtjük majd ennek a néhány hónapnak a kellemetlenségét, és tényleg örülni fogunk annak, ahová elvezetett ez az út.







hozzászolás